Nirrad

Ahogy sétálok a műgyepes, fasorral keretezett úton, hogy szüleimmel ellenben szemből közelítsem meg a nagyúri kastélynak álcázott menedéket, eszembe jut, mennyire más Islene szülőhelye a milliónyi ernyővirággal és függönnyel. Sosem értettem, egy olyan napvilágos hely hogyan nevelhetett ki egy olyan vadócot, mint amilyen az én lányom. Egy kőbunker jobban megfelelne jellemének, mint a hercegnő-negyed. Magamban mulatva sietek fel a lépcsőn. Egyik katonánk beenged, szüleim már várnak.

- Mi tartott ilyen sokáig? – lépek hozzájuk, nincs ínyemre a kocsimban való órák hosszáig tartó várakozás. Eddig hírből sem ismertem az elgémberedni szót, most viszont legszívesebben egyből az edzőterembe mennék, hogy kiizzadjam merevségemet és mérgemet, ami ilyen körülmények között megbocsáthatatlan.

- Azt akartuk, addig pihenjen, amíg csak lehet – felel apám, a széplélek.

Ha jobban ismerné szívem hölgyét, nem mondana ilyet. Islene valószínűleg már fent van, észrevett minket, és gyors hadgyakorlatot tart szobájában.

- Addig pihent, amíg csak lehetett, most megyek – indulok meg az újabb lépcsősor felé, mely egy belső szökőkút felett ível át.

- A katonák elintézik, várakozzunk idelent – rendeli el anyám.

- Mint udvarias vendégek, akik véletlenül csöppentek ide? Én megyek érte – fordulok meg, máris a lépcsőn vagyok. Szüleim nem mutatnak nagy jártasságot megfékezésembe, gondolom tudják, hogy most egyébként sem fognám vissza magam. Legalább ennyi eszük van.

Felkanyarodok a díszes lépcsőn. Katonáim jelentései szerint a szobák tele vannak menekülttel, Islene is több másik lánnyal alszik. Elmosolyodok, ez szórakoztató lesz.

Katonáim biztosították a terepet, a menekültek nem értesíthették a kiszemelt szoba lakóit, hacsak az ablakból valamit meg nem pillantottak – hajnali háromkor mit se tudnak rólunk. Kényelmes léptekkel szelem át a folyosót, majd megyek az őrzött ajtóhoz.

- Urunk! – vágják egyenpózba magukat embereim.

- Ti ketten – szólok oda kettőnek. – Gyertek velem.

Hezitálás nélkül csatlakoznak hozzám. Benyitok az ajtón. Pár másodperc, és lámpa gyúl, majd nagy sivítozás lesz. Kedvetlenül pillantok végig a matracok sokasságán, legalább tizenöt lányt bezsúfoltak Islene szobájába.

- Csigabiga, gyere ki – dúdolom mosolyt erőltetve számra, és körbenézek.

Islene nem várakoztat meg, azonnal előrelép. Sötét haja rendezetlen, frufruja oldalra csapódott, bőre verejtékes a melegtől. Meleg? Nincs is meleg. Rosszat álmodhatott, milyen kár. Mikor mosollyal közeledek hozzá, megkapom cserébe azt a harcias pillantást, amit annyira imádok, és amiért semmilyen ár nem sok. Gyerünk, küzdj, biztatom szememmel.

- Hajnali háromkor kopogtatás nélkül? – fakad ki.

Felnevetek.

- Adod itt az úrihölgyet, kincsecském? – Még jól is áll neki.

Egyik-másik lány belékapaszkodik, látom, hogy idegesíti, de nem rázza le őket. Én azonban hamar megszabadítom a zavaró tényezőktől.

- Gyere hát, legalább egy kézcsókot hagy adjak – sétálok hozzá hosszú lépésekkel. A lányok, ahogy számítottam rá, elrebbennek, többen mögé bújnak, mások elmenekülnek a széles ajtó mögé, átellenben tőlünk. Hát ez a hála ebben az országban.

Islene felvont szemöldökkel néz rám, majd felém nyújtja kezét. Annyira égőn imádom ebben a percben, hogy kedvem támadna lágyan megérinteni kezét, és csókot lehelni rá, ehelyett erős kézzel megfogom, és magamhoz pördítem. Számított rá, ellenáll, megfeszül. Semmi sincs veszve, szeretem a kezem alatt érezni izmait, melyek az enyéim mellett elenyésznek, mégis fura rugalmasságot adnak bőrének. Illata még izzadtan is vonz, ugyanolyan szívesen érzem, mint friss, szélfútta permetét. Kifordítom kezét, míg ellenáll, majd futó csókot nyomok rá. Mikor engedem, kitépi markomból, ellép tőlem.

- És most, mit akarsz? – tér a lényegre a formalitások után. Ej, ej.

- Kocsikázni egyet, remélem velem tartasz.

Összeszorítja száját. A csók feloldaná, de oldalazva közeledek hozzá.

- Álmodj, királyfi!

Fogalma sincs, mennyire hiányzott ez az egész. Eszembe jut minden vele kapcsolatos emlékem, álmom, ábrándom, pillantásom lefut testén. Puha, mintás hálóruhája teljesen elfedi mellét, hasát és lábait, kedvenc tájaimat. Észreveszi, mit nézek, és összerándul, mint aki békát lát.

Megfordítom, és erősem magamhoz szorítom. A lányok újra sikítoznak, de katonáim rögvest lecsendesítik őket.

- Öltözz! – súgom parancsolón, szinte sziszegve Islene-nak.

- Ha már bejelentés nélkül betörtél hozzánk, kocsikázni hálóruhában talán nem lehet? – kérdezi mérgesen.

- Mindjárt meglátjuk – hajolok füléhez felcsigázott fantáziával, elengedem, és kihúzom kardom.

A csend most nagyobb, mint az azelőtti, mikor érkeztünk, csak Islene nyugodt légzését hallom. Nekem háttal áll még mindig, nem is moccan. Kardomat úgy fordítom, hogy függőleges irányba álljon, hátának szegem. Bőrét eszemben sincs felsérteni, azonban hálóruháját két hosszú vágással lemetszem róla. Úgy áll előttem, mint egy szobor, a bőre azonban, ami pár centire van tőlem, meleg és gyönyörű. Szőröstül-bőröstül az enyém.

Ahelyett, hogy csókot nyomnék vállára, odasúgom neki, öltözzön.

Azonnal reagál, felkap egy felsőt, bugyit és nadrágot, mellé kiscipőt. Amint készen van, intek katonáimnak, hogy kötözzék meg. Egyikük ügyesen hurkolja kezei köré a kötelet. Kedvtelve nézem Islene arcát, biztos vagyok benne, hogy tudja, innen nincs kiút. Különös kifejezés suhan át rajta.

- Szorosabbra azt a kötelet, csak semmi finnyogás! – szólok rá a katonára, aki erre sokkal erősebbre húzza a csomót. Gondom lesz rá, hogy időben lekerüljön a kis kezekről, de egyelőre igencsak élvezem, hogy a foglyomnak tudhatom.

Intek a katonának, hogy vigye Islene-t, majd nyomukba szegődök. A lépcsőn lefelé menet látom, már nem csak szüleim várnak, Islene szülei csatlakoztak hozzájuk, kezük hátrafogva.

- Most, hogy mindenki itt van, akár indulhatunk is – lépek le az előtérbe.

Islene

Ha van buta dolog háború idején, akkor az táncot tanítani a menekülteknek, csak mert elbűvölte őket óriási báltermünk, de hát mit tehetnék? Egyébként sírnak, imádkoznak, nyögnek, így legalább egy ideig lefoglalom őket, és rendezhetem gondolataimat.

A szökés tárgytalan, már régóta nem minket védenek, az árura vigyáztak, amit eladogathatnak információért és területek védelméért állítólagos szövetségesünknek. Először véletlennek hittem, hogy Lady Felicie csatlakozik hozzánk, dehogy utána még négy magasabb körökben keresett lányt befogadunk, már sok volt. Még csak nem is apám szervezte át úgy a rendet, hogy jöhessenek, ebből világossá vált, hogy drága hazám nemeskereskedelemmel üzérkedik.

Ki kell jutnom a menedékhely legátolt részéről, hogy visszakapjam hatalmam. Muszáj hogy elviseljem Nirradot egy darabig. Remélem, minél hamarabb átesünk rajta.

Amikor hajnal előtt felébredek, egyből tudom, átesett a ló túlsó oldalára, amikor katonákkal oldalán ront be hozzánk. A drámai bevonulásnak meg is van az eredménye, a lányok aláfestést adnak a jelenetnek. Megállok az ablaknál.

Sötét, időnként vörösbe csapó haját, ravasz vágású szemét elnézve várom, vegyen végre át, és menjünk.

- Csigabiga, gyere ki – szólít játszadozva, még mindig utánam kutatva. Tudhattam volna, hogy nem hagy fel a gyerekes szokásokkal, bármilyen erősnek és lovagiasnak tűnik. Az oldalára akasztott kardtól elfog az undor, ahol nem tud csapolni, ott karddal fenyeget. Óriási. Nem fordulok el, egyenesen a szemébe nézek, amit újabb mosollyal honorál.

- Hajnali háromkor kopogtatás nélkül? – megyek bele az ostoba játékba. Tetszik neki.

- Adod itt az úrihölgyet, kincsecském? – kérdezi élvezettel. Ő meg a lovagot, na és? Mindketten tudjuk, hogy a másik micsoda valójában.

A lányok szinte nekem jönnek, majdnem levernek lábamról, ami láthatóan zavarja, jobb szereti, ha ő okozhat nekem kényelmetlenséget. Közel jön hozzám, kézcsókot ajánl fel, mire a lányok elrohannak mellőlem, én meg unottan nyújtom felé kezem. Természetesen nem éri be annyival, amennyit kért, erősen magához szorít, érzem, ahogy rejtett vágya lüktetve járja át, amitől én is forróbbnak érzem testem. Mikor kicsavarja kezem, egy nyikkanás nélkül tűröm bőrömön ajkának érintését, majd amikor egy árnyalattal kevésbé szorít, kirántom magam kezéből. A karom tőből fáj, de már csak azért se masszírozom meg, karmozdulatokat se végzek, pedig nem lenne rossz, mielőtt megkötöznének.

- És most, mit akarsz? – kérdezem türelmetlenül. Mire vár, könyörgöm?

- Kocsikázni egyet, remélem velem tartasz.

Ez bolond, azt hiszi, nem látok át rajta! Engem ne hitegessen, vigyen már, hát nem tudja, mennyire ki akarok jutni? De, szemén látom, hogy ismeri gondolataim nagyját, azt mindenek előtt, hogy nem félek tőle.

- Álmodj, királyfi! – toldom meg a sértést, hátha végre elvezet. Igazából még hiányzott is a szavad levegő.

Lepillant lábaimra, majd újra fel, szeme ide-oda vándorol testemen. Összerándulok, annyira tartani akarom magam előtte, csak semmi lábremegés, gyomorszorítás, attól, hogy mindig is szerettem, és ma éjjel vonzóbb, mint valaha, semmi se változik.

Hirtelen ragad magához, a lányok sikolyától még én is megijedek. Hamar rájövök, ez csak egy újabb fogás, de ekkor Nirrad rémiszt meg.

- Öltözz! – súgja fülembe, mintha azt várná, hogy katonái előtt vetkőzzek.

- Ha már bejelentés nélkül betörtél hozzánk, kocsikázni hálóruhában talán nem lehet? – kérdem hideglelősen. Forró markai megsimítják karjaimat.

- Mindjárt meglátjuk – mondja.

Amíg a hüvelyből jellegzetes hangot adva kisiklik a kard, lélegzetet is alig veszek. Nyugalmat erőltetek magamra, mert tudom, hogyha most ellenkeznék, bántana. Az ilyen pillanatokban, ha nem is kell alávetnem magam neki, muszáj hagynom, hogy szabadjára engedje démonját, hogy az elkövetkezendőkben ne lehessen bajom. Ettől még rosszul esik a kard hideg élének érintése, és a szakadó hangot követő hűvösség, ami a ruha leomlásával borul rám. Az előbb melegem volt, most meg fázok. Meztelenül állok előtte, hajam mellemre borul, de tudom, úgysem néz meg magának jobban, hátamat figyeli. Röviden utasít, hogy igyekezzek.

Ész nélkül kapok magamra felsőt, mielőtt a melltartó felsejlhetne elmémben, levenni most, hogy felkaptam, nincs merszem, bugyit azonban veszek a nadrág alá. Még jobb cipőmet veszem, de egy katona kötéllel közelít hozzám. Feltűnés nélkül végzek néhány karmozdulatot, majd kezeimet magam elé tartva kínálom fel megkötözésre. Végül is ezt akartam.

- Szorosabbra azt a kötelet, csak semmi finnyogás! – akar biztosra menni Nirrad.

A katona két nagy csomót varázsolt kézfejemre, azokat is összehurkolja, hogy kényelmesen tudjon vezetni. A kötél nem olyan hosszú, hogy leereszthessem kezem, folyamatosan fenn kell tartanom. Így sétálni kellemetlen, de örülök, hogy legalább nem Nirrad vezet. Így is megalázó megkötözve látnom szüleimet, akik hasonló szomorúsággal szemükben néznek vissza rám.

Nirrad sietne, de az apja int neki, hogy várjon.

- Islene, kedves – ölel meg formálisan arrébb állítva fogvatartómat. Nirrad rajtam tartja szemét, de csak úgy tevőlegesen, ami megerősíti abbéli gyanúmat, hogy semleges területen nem számít kitörésre. – Sajnálom, hogy így rátok törtünk, de a kiadatási parancs egyedül ilyen formában érvényes.

- Hajnali háromkor, titokban? – kérdezi anya.

- Tekintettel kell lennünk másokra is.

- Hát persze – fordítom el arcom cseppet se leplezve megvetésemet.

- Ha kívánjátok, felolvasom királyotok rendeletét. Három oldalban írja le az udvari szerző megállapodásunk pontjait, mely a maival bezárólag hosszabb időre szentesíti egymás iránti kötelezettségeinket. – Vagyis csinálunk egy gyereket, és mindenki nyugton marad. Másra se vágyom. - Őfelsége Zebord király…

- Erre semmi szükség, apám, mindannyian tisztában vagyunk a király akaratával – szól bele Nirrad.

- Islene minden bizonnyal fáradt – hajlik a szerződéssel való pepecselés ellen Nirrad anyja is. Miután úgy felkeltettek… - Egy kellemes baldachinos ágy biztosan jól esne.

- Megelégszem egy egyszerűvel, már megszoktam – hűtöm le azonnal. Ha azt hiszi, ennyivel le tud kenyerezni, akkor haha.

- Az ágyszomszédot is megszoktad? – pimaszkodik velem Nirrad.

Mielőtt reagálnának, kénytelen vagyok belátni, mire se vágyok jobban, mint egy algás tengeri fürdőre, majd pihentető alvásra, hogy szép kisimult legyen tőle a bőröm, juhé! Túljátszhatom magam, aminek senki se örül, de nem teszik szóvá.

- Fiam, vezesd a kocsihoz hölgyedet – rendeli Nirrad apja.

Bekövetkezik, amitől féltem, a lator átveszi csuklópórázom vezetését, és elkezd kifelé vinni. Jobb örülnék neki, ha durváskodna, joggal hánykolódhatnék, így egyenletes, nyugodt léptekkel kell követnem, mintha kezemet fogná.

Hideg van kint, de nem annyira, hogy ne örülnék neki, magamban mélyet sóhajtok nagyot lélegezve belőle, és átadom magam a szellőnek. Így nem is olyan vészes, hogy a gaz karmai közé kerültem, főleg, mert irányba állunk a kocsik felé. Pár kilométer, és kiérünk a semleges területről.

Amikor a kocsihoz érek, mégis megtorpanok. Hordkocsi, mint annyi másik, a kényelem garantált, amit nem tudok mire vélni, a csipkefüggöny mögött rejlő ágy. Nem hittem volna, hogy Nirrad anyja erre célzott, de hát miért küldtek volna értem hordkocsit, mikor a többieknek… de nem, ahogy körülnézek, látom, hogy őrökkel körüldúcolt hordkocsik mindenfelé.

- A baldachinos ágyad, hölgyem – gúnyolódik Nirrad, majd csuklómnál fogva felhúz a hordkocsira. Hogy nem vagyunk szem előtt, nem lacafacázik, lelök az ágyra, és mellém ül. – Tente-tente, mosdás-alvás, dolgom van.

Válasz nélkül hagyom gúnyolódását, guggoló pózba helyezkedve nézek át a függönyön. Csakhogy a következő pillanatban a vékony függönyt egy nagyobb, suhogással szorosan összezáródó damasztfüggöny takarja el szemem elől, ezzel egy pillanatban kicsiny fény gyúl a hordkocsiban.

A fény örökkévaló, egybefolyó, sosem apadó.

Nem én használom a fényt, az használ engem.

A fényhordozó nem fogadja be a testébe…

Összerezzenek, ahogy magamhoz térek. Nirrad felettem áll, arcán furcsa árny.

- Felszedünk egy fényértőt – közli velem foghegyről.

Egy fényértőt? Lufiszájnyira kerekedik szemem, ahogy visszagondolok arra, mennyire lenéztem egykor őket. Annyival jelentősebbnek tűntek a mi képességeink, a harcnál és a szerelemben egyaránt segítségünkre voltak – egészen addig, amíg a fényőrültek meg nem jelentek. Félem őket, szegény ördögöket, ám a fényértők mindannyiunk körében nagy tiszteletnek örvendenek. Csodálom is, hogy egy keresett bölcs miért akarna Nirrad udvarába szegődni.

- Gyere – int magához az ágy mellé húzva az eddig sarokban álló térdeplőszéket.

A hordkocsi lassan megindul, fokozatosan vált gyorsabba, hogy észre se vegyük a különbséget. A kevés alvás most jön ki rajtam, szédülni kezdek. Egyenesnek szánt léptekkel közelítem meg a térdelőszéket, majd ráülök. Olyan szerencsém van, hogy lábam a tökéletes pozícióba csúszik, combom a bélésen pihen, térdemet támasztja a bőrtok, bokám a tartóvas alá csúszik.

Minden igyekezetemet összeszedem, hogy rejtve maradjon szándékom.

- Szóval kirándulni viszel.

Kivonja kardját, de ezúttal ruhámat sértetlenül hagyja, a szablyát leteszi a másik sarokban álló vaskos asztalra. Az asztal alól előszed egy kisebb méretű köcsögöt, benne mézzel. Kézzel vetkőztet le felül, hogy fehérneműmet a testemen hagyva kezdjen masszírozni a mézzel. Az óramutató járásával ellentétesen görgeti hátamon ujjait, és már kezdek elmerülni a régóta nem tapasztalt kényeztetésben, amikor megérzem a folyékony csodába kevert himalájai só szemcséket. Könnyen bőrradírnak lehet nézni és érezni őket, de én tudom, micsodák. Élesen ellenállok.

- Ne! – kiáltom megőrizve hangom erősségét, és amennyire megy, derekamat kicsavarva nézek hátra Nirradra, aki nem is próbál visszagördíteni, elöl kezd bekenni képességeimet szigetelő borzadállyal. – Oldozz el!

►Következő